A művet a terem közepén helyezték el.
Az ajtóból nem tűnt különösnek és közelebbről is csak egy vaskos, üres lapnak tetszett. Mindez csalókának bizonyult. Volt aki csak rápillantott és odébbállt, hogy érdekesebb alkotásoknak szentelje idejét, de a néhány kitartóbb, reményteljesebb látogató végül megtalálta amit keresett. A teremben töltött idővel arányosan egyre jobban elmélyültek az üres lap szemléletébe. Mondhatnánk, hogy megvilágosultak miközben mindazt belelátták, amit a művész belegondolt.
Úgy kezdődött, hogy a szobrász hosszan állt a fehér lap előtt, aztán leülve bámulta tovább... tudta, hogy már minden elképzelhető rajt van, neki más dolga sincs, mint kiválasztani mit hagyjon a helyén. Tudta, hogy a fehér a színek tökélye, amihez semmit sem lehet hozzátenni. Először egy nő árnyéka, majd egy kisded mosolya derengett a lap felszínén, hosszas kavargás után gyönyörű virágformává alakult. A leírhatatlan színpompa egy idő után annyira fárasztotta a szemét, hogy könnybe lábadt. Furcsa érzések töltötték be bensejét, újra átélte a szülést, születést egyszemélyben. Aki ekkor összeszedte magát és hazament, egy felejthetetlen, ismételhetetlen érzelmi, esztétikai élményt vitt magával.
Mások, akik nem tudtak elszakadni a varázstól, tovább merültek a csodába. Bensejük kitágult, hogy teljes egészében befogadják az élményt. Hangok sejlettek a terem sarkaiból, de semmiféle zeneműhöz sem voltak hasonlóak. A leginkább angyalok énekéhez hasonlító hangfolyam egyre erősödött amíg minden zugba eljutott, mint egy hömpölygő, jéghideg hegyipatak. Érdekes módon inkább kellemes meleget árasztott, csak kristály-tisztasága miatt feltételezték, hogy jéghideg.
Akiknek ekkor sikerült kiszakadni a hatás alól és távozni, úgy érezték istennel találkoztak. Néhány teljesen megbabonázott szemlélőknek nem maradt ereje elszakadni a komplex, minden érzéket lehengerlő élménytől. Már-már megkövülten, zambi módjára állták körbe a mágikus lapot - a fogvatartójukat. Már semmi új élmény befogadására nem maradt bennük hely, idegileg, fizikailag, lelkileg teljesen feltöltődtek és kimerültek.
Talán ez volt a holtpont? Mindennemű változás kilátástalannak bizonyult, a terem bezárt, ajtók csukódtak, kulcsok csörögtek, a termőrök csoprtokba verődve újfent, mint minden este, azt latolgatták mi lesz a bent maradók sorsa. Tudták, hogy a reggeli nyitáskor senkit sem fognak itt találni.
Már a rendőrséget sem érdekli az esemény, miután az első tucatnyi eltűnést kimerülésig vizsgálták, minden eredmény nélkül. Próbálták lezárni a termet, lehetetlennek bizonyult. Próbálták eltávolítani, elpusztítani a fehér lapot, eredménytelenül.
Egy ideig egész laboratóriumnyi okos-tudós foglalkozott a rejtéllyel, sikertelenül. Majdnem politikai, vallási botrány lett az ügyből, de egy megbeszélés után egyöntetű döntés született, hogy ha már így kell lennie, hadd tűnjenek el csendben, nyomtalanul a kiválasztottak.
Az alkotó művész faggatása sem hozott magyarázatot, hiszen ő maga sem értette a következményeket. Ő csak megalkotta amire hivatva érezte magát.
Pedig a magyarázat roppant egyszerű.
A játszadozó kislány minden este, lefekvés előtt leemelte a doboz tetejét és kivette az utolsó bábúkat…
